Komjáti Orsi Budakeszin élő festőművész felkért, hogy nyissam meg a Budai Várban helyet kapott kiállítását, ahol meseszerű, mesetémájú selyemfestményeit tekinthetik meg a látogatók. Utánanéztem a selyem legendájának, mesévé gyúrtam, és ezt olvastam fel neki:

Enner Patrícia: Az eperfa árnyékában

3000  évvel ezelőtt történt, egészen pontosan időszámításunk előtt 2640-ben.  A kínai császár nagy gondban volt, birodalmát belső viszályok véres csatatérré változtatták, kívülről ellenség ostromolta falait, és még kedvenc, árnyat és madárcsicsergést adó eperfáit is valami hernyószerű kártevő pusztította.

Egy napon, felesége, Hsi Ling Shi császárné palotájuk ablakából gyönyörködött kertjük szépségében: a cseresznyefák virágoztak, enyhe szél fújt, bele-beleakadva a növényekbe, megmártózva illatukba, szertevitték virágporukat. Hsi Ling Shi egy alakot vett észre az eperfák alatt. Megismerte. Ő az egyetlen, kit pontosan felismert volna ezer méterről is, mégha olyan parányinak tűnne, mint egy rizsszem, akkor is:  a férje volt az, a császár.

Az utóbbi időben keveset látta, s most, innét, a palota ablakából úgy tűnt, mintha az a sok gond, ami férjét nyomasztotta, ott ült volna a vállán. Egyenes háta egyhén meggörbült, keze erőtlenül lógott, mint két fűszál: békés lelkét háborúk borzolták.

Hsi Ling Shi teát főzetett, megparancsolta, az eperfáknál szolgálják fel. Végigsimította makulátlan öltözetét, hófehér arcára mosolyt ültetett - gyönyörű volt, mint egy lótuszvirágra szállt pillangó. Elindult férjéhez az eperfák alá. Apró lába nesztelenül lépett, könnyű járása szinte nyomott sem hagyott a fűben, de ő látta férje lábnyomait, melyek a szokásosnál terebélyesebbre taposták a zöld pázsitot.

Férje mögé ért, kezeit összetette, illedelmesen meghajolt. A császárba visszatért a kemény tartás, izmai megfeszültek, kissé rémülten hátrapillantott:

- Ó, maga az? Nem is hallottam közeledtét.

- Elnézést, nem akartam megzavarni gondolataiban,  teát rendeltem Önnek.

- Csak az eperfákat nézem, valami hernyóféle megtámadta levelüket. Mint országomat idegen férgek, mint embereim szívét belső férgek, mely megmételyezik embertársaikkal a viszonyukat.

Visszafordult az eperfák felé:

- A legnagyobb csönben hallom ahogy rágják kedvenc fáim levelét, vagy ez országomat mételyező férgek állkapcsának zaja?

- Jó császárom, gondja ne legyen, a fákat én meggyógyíttatom, - Ön pedig erős birodalmát taplra állítja. Hamarosan,amikor hóesésként lehull a cseresznyefák virága, ez a sziromtakaró elfedi a most elfolyt vért, és császár-uram bölcsessége és ereje rügyet fakaszt országunkon.

Hosszú idő telt el, míg újra látta férjét. Naponta kijárt a fehéreperfák alá teázni, ahol, életében először és talán utoljára közelinek és sebezhetőnek látta urát. Tudta, ha megmenti az eperfákat, az erőt ad a császárnak.

Egymásnak adták a kertészek a palota kilincsét, de egyik sem adott gyógyírt a fáknak, a császárné tanácstalansága nőttön nött.

Egy hűvösebb napon Hsi Ling Shi teáját szürcsölgette. Kezébe vett egy gubót. Finom, hosszú pálcika ujjai érdeklődéssel forgatták a különös fényű, finom tapintású tokot. Az már biztos, hogy belőled csodaszép pillangó lesz, gyönyörű, hófehér burok-börtönöd az eljövendő szabadságodat még értékesebbé teszi. Nézte, nézte, egészen belefeledkezve gondolataiba. Hirtelen egy daru,  a halhatatlanok szent madara röpült el a feje fölött. Összerezent, a gubó beleesett a forrón gőzölgő teába, s az, mint vékony kígyó, hosszú fonallá tekeredett le. A császárné arca felragyogott, talpra ugrott, szolgákat hívatott. Megparancsolta, hogy dobjanak minél több bábot forró vízbe, az így nyert fonalat szőjjék egybe, és -  küldjenek a csillagászáért.

A teába esett báb fonalát kifeszítettette a kertben: 3 kilométer hosszú volt.

Mire elkészültek a szövéssel, a csillagász is elkészítette a jövendölést: Hsi-Ling-Shih, ahogy azt  a daru is jelezte, halhatatlan lesz: ő lesz a selyem istennője.
A császárné egy vég finom selymet küldetett férjének, és megüzente neki, hogy szívének legkedvesebb eperfái a halhatatlanságot táplálják.