Bajai Halfőző fesztivál július 10-én!
1996-ban, Baja várossá nyilvánításának 300. évfordulóján, a város, ahol évenként, fejenként 66 kg halat esznek meg az emberek, egy nagyszerű hagyományt teremtett: a város főterén, este 6 órakor 463 bogrács alatt egyszerre tüzet gyújtottak, és elkezdtek rotyogni a hallevek. Közel azonos recept alapján, hiszen ha teljesen azonos lenne a recept, hogyan lehetne mindenki szerint az övé a legfinomabb? A bajai halászlevet nem passzírozzák, házi, vagy legjobb forrásból beszerzett gyufatésztára merítik a bográcsból, és a halat utána, külön, második fogásként eszik meg. Esszük meg, merthogy idén harmadszorra mi is ellátogatunk erre a finom eseményre. Ugyanis férjem kollegája, Balázs bajai, nem is akármennyire az: tűzközeli. Apukája fővadász, így aztán nem egy, hanem két asztaluk is van a város születésének évfordulóján. Ugyanis Balázs szerint asztalt szerezni csak kihalásos alapon lehet. Pénteken szoktunk megérkezni, sok gyerekkel, egy panzióba, ahol mindenkinek megvan a saját szobája, és ugyan a vendéglátók nem túl barátságosak, de mivel az egész, hosszú folyosót mi bitoroljuk, lehet vinni lábbalhajtós motort, és a gyerekek versenyezhetnek és azzal mehetnek át egymáshoz, például túrórudit szétosztani, mert Papikáék mindig hoznak. Papika, Borika és Balu apukája, és mindig kinthagy magának egy Kú-t, azaz Túrórudit, mert szerinte az úgy finom, ha egy fél napot szobahőmérsékleten pihen. Balu szerint csak az ÓriásKú finom, Borisz szerint pedig az nem Kú, hanem Tutu, mert ő ezt onnét tudja, hogy az anya után ez volt a második szava. Szóval, túrórudi mindig van, és egyenpóló is. Papika mindenkit meglep egy névvel ellátott pólóval, és van, hogy a méretet is eltalálja.
Péntek este jó lemenni a Sugovica partjára vacsorázni valamit, sétálni egyet a városban. Szombaton pedig fürödni, napozni jó folyó partján, ahová dél körül megérkezik bajai Balázs az anyukája utánozhatatlan sonkás kiflijével.
Hatkor pedig már mindenki a főtéren van, gyufával a kezében, hogy alágyújtson a bográcsának, némi lábszőrégetés kíséretében. Balázs apukája két éve úgy döntött, hogy nem hívja meg barátját főzni, mert Józsi vagy sorompót kapott, vagy megszunnyadt, azaz sosem ért oda a tűzgyújtásra, pedig legendásan jó a levese, ezért megtanult ő is hallevest készíteni. Ez abból állt, hogy kiragasztotta a konyhaszekrény falára a receptet, és fél éven át minden szombaton és vasárnap megfőzte a hallevest, hogy a nagy napon már tökéletes legyen. Olyan jól sikerült, hogy mindenki dicsérte, ezért szlogent gyátott magának a helyszínen: mert a szegediek szeretnek, a bajaiak tudnak is halászlevet főzni. Tavaly már Balázs is megtanult főzni, így mi az ő bográcsánál ügyeskedünk, és jót mulatunk, ahogy rohangál apa és fia egymás bográcsát. kóstolgatja, mit sem törődve a többi 598-cal. Aztán megállapítják, hogy a másiké sokkal jobb lett.
Mi is megkóstoljuk mindkettőt, és amikor Balázs mamájának rétesénél tartunk, befut Józsi bácsi, és a hol voltál Józsikám, kérdésre, egy hát, egy kicsit megszunnyadtam-mal válaszol.
Ekkor mi nekivágunk, hogy a gyerekekkel még egyszer megnézzük az óriásbográcsot, amiben hihetetlen mennyiségű leves rotyog, majd a vursli felé vegyük az irányt, pedig ekkorra már úgy jóllakunk,hogy legszívesebben mi is megszunnyadnánk, mint Józsi bá..
Hát, ez lenne a mi/Balázsék bográcsának története, egy/kettő bogrács a tavalyi kettőezerötszázból...
